Ülve maradva

A mondanivalóm apropóját leginkább a múlt hét vasárnap ihlette. Most, a koronavírus idején két csoportra osztva jövünk az imaházba. Nekünk kicsit hosszúra sikeredett az a vasárnap délelőtt, de megérte. Ugyanis a korai, érettebb korosztályú istentiszteleten is részt vettünk. Reggel hoztuk a virágokat és mivel jubiláns köszöntések is voltak, gondoltam segédkezem a csokrok, illetve ajándékok kiosztásánál. Úgyhogy itt ragadtunk.

Bizonyságtétel is elhangzott az éppen kerek évfordulót ünneplő Rózsika nénitől. Nagyon tanulságos mondatai voltak, sokat meg lehet belőle fogadni saját használatra. Szó szerint idézni nem tudom, de a sokat megélt hívő ember életbölcsességéről szólt.
Úrvacsora is volt az elmúlt vasárnap ugye kétszer is. Nem tudtuk mi a helyes eljárás ilyenkor, ezért megbeszéltük a férjemmel, hogy nem veszünk kétszer úrvacsorát, inkább majd a második istentiszteleten, a saját korcsoportunkban. Tehát az emlékjegyek (kenyér, pohár) emelésekor ülve maradtunk. Nagyon furcsa érzés fogott el, mintha lemaradnék valamiről, vagy kimaradnék valamiből. Kicsit úgy éreztem, mintha kívülálló lennék, nem éltem át azt, hogy az úrvacsora közösség egymással is, ahol megéljük, hogy egy test tagjai vagyunk. Mert szó szerint nem voltam az úrvacsorázó közösség tagja, kimaradtam belőle. De a második istentiszteleten bepótoltuk ezt, és helyreállt a rend.
Cseri Kálmántól olvastam, hogy Jézus kifizette az én adósságomat, és aki ezt átéli, szíve mélyéig megrendül ennek a ténynek a hallatán. De újra és újra jelentkeznem kell nála azért a bocsánat adagért, amire éppen szükségem van, hogy tisztára mosson.
Most, hogy már tudom milyen ülve maradni, azt is tudom, hogy többször nem szeretnék. Bíztatok mindenkit, hogy éljünk úgy a gyülekezet szeretetközösségében – megvizsgálva önmagunkat – hogy mindig rendezett kapcsolatban legyünk embertársainkkal és a Jóistennel, hogy ha csak lehetséges, ne kelljen ülve maradnunk. Nagyon várjuk és reméljük, hogy nemsokára nem korcsoportok szerint megosztva, hanem mindenki együtt jöhet újra az Úr házába, hogy az újra megteljen. Együtt jobb, hiányoznak a többiek. Mindenkire szükség van, és jó olyan közösségbe járni, ahol számon tartanak, ahol számítanak rám és én is számíthatok másokra. És ami még nagyon hiányzik, az a kóruséneklés minden formációja. Gondolom ezzel sem vagyok egyedül. Hiányzik még valakinek a jó kis ének – zene? Reméljük hamarosan, ennyi kényszerpihenő után újult erővel tudunk nekivágni, és dicsérni az Urat. Végül el szeretném elmondani, hogy örülök, hogy ebbe a gyülekezetbe járhatok, és köszönöm, hogy meghallgattatok.

(Sipos Noémi 2020. október 11. vasárnap)