Sipos Abigél gyermekbemutatása

Néhány szóban elmondanám, hogy milyen utat jártunk be, aminek a végén most itt állhatunk a gyermekünk bemutatásán és imádkozhatunk Érte. Sokszor elképzeltem, milyen érzés lehet itt állni. Meg kell hagyni, leírhatatlan! Nézzétek: egy jóképű, sármos férj és egy tündéri, gyönyörű baba, akik az én kis családom…
Akik közelebbről ismertek, és valaha szóba került a gyerekvállalás, úgy tudtátok, hogy nálunk nem téma ez a téma. Sokáig nem vágytam gyermekre, hiszen még én is gyerek voltam , csak 16 éves, amikor édesanyánk halálával kaptam egy gyereket, öcsikémet, aki még csak 7 éves volt, ès neki próbáltam anyukája helyett anyukája lenni. Aztán megismertem Csabit, akinek ott voltak az ikrek, 2 évesen. Ezek után kinek kell még saját gyerek? Örültem, hogy nem kell senkiről gondoskodni, csak kettesben lehetünk. Így éltünk sok-sok évig.
Aztán 35 évesen valami megváltozott, hianyérzetem lett, vagy talán megértem. Elképzeltem, milyen lenne, ha valakinek én lehetnék az anyukája, ha nem csak ketten lennénk, milyen lenne, ha megtöltené a házunkat a kacaj. A tettek mezejére lèptünk, és úgy látszott, hogy hamar bővül a családunk. De csak úgy látszott, mert a terhességek egy bizonyos ponton túl nem fejlődtek tovább. Kivizsgálások sora következett, ami rengeteg pénzt felemésztett, már 7 számjegyű összegnél jártunk, amikor még mindig nem találtak semmit, mindketten egészségesek vagyunk, akkor mégis mi lehet a gond? Az utolsó, legdrágább vizsgálatot hagytuk a végére, ami megadta a választ a kérdéseinkre. Nekünk kettőnknek nem lehet közös gyermekünk immunológiai összeférhetetlenség miatt. Összeférhetetlen? Pedig minden passzol, az Isten is egymásnak teremtett minket, békességben, egyetértésben, szeretetben élünk, és mégsem lehet közös gyermekünk? Ekkorra már beléptem a negyedik X-be. Kezdtük elfogadni, hogy ketten maradunk. Még azért utoljára az újévi imádságunkban kértük a Jóistent, hogy ha a körülmények ellenére mégis megadná nekünk ezt az örömöt, akkor abban az évben mutassa meg, és ha nem történik semmi, akkor megértjük hogy ez nem a mi utunk. Eljött a tavasz, semmi, vége lett a nyárnak, még mindig semmi, eljött az ősz is, és a hulló falevelekkel együtt elengedtük ezt is… Már munkahelyváltáson gondolkodtam, ha nem lesz baba, akkor karriert csinálok. De nem léptem meg, mert az ősz végén csoda történt, megismerhettük a kis formálódó testét az anyaméhben, én meg csak bőgtem ott a vizsgálószékben, mert olyan szép dallamot, mint a szivecskéjének a dobbanása, még nem hallottam. A sok nehézség és a fájdalmakkal teli út végén a Jóisten úgy látta jónak, hogy amikor az emberi és orvosi lehetőségek kimerültek, akkor közbelèp ès az ötödik terhessègemet megtartja, hogy megszülethessen Abigél. Próbára tette a hitünket, hogy mennyire tudunk benne bízni. Ismét rá kellett jönnünk, hogy csak Tőle függ minden. És ez jó. Még időben cselekedett, mielőtt ez a kapu bezáródott volna. Beteljesedett rajtunk Habakukk prófèta könyvéböl a következő igevers: “ha késik is, várd türelemmel, biztosan bekövetkezik, nem marad el.”
Lehet hogy az élet viharaiban neked is megfogyatkozott az erőd, úgy érzed, az imáidra nincs felelet, kilátástalan helyzetben vagy, fogy a remény is, kezded feladni. Igen, sokszor igazságtalannak érezheted a helyzeted, hogy miért nem hallgat meg az Isten. Bevallom, én is így éreztem, de mégis ki máshoz fordulhatnék, ha nem Hozzá?
Az egyik kedves igeversemmel zárom a bizonyságtételemet: “Én vagyok az Úr, van e számomra lehetetlen?”
Azt kívánom hogy engedd át Neki az irányítást, Bízz benne teljes szívvel, és nem fogsz csalódni. Soli Deo Glória, Egyedül Istené a dicsőség💓 

(Sipos Noémi)