A virág

Valaki jó ideje gondoskodik róla, hogy vasárnaponként friss rózsát tűzhessek az öltönyöm hajtókájára. Mivel minden vasárnap megkapom, fel sem tűnik. Természetesen jól esik, és méltányolom, de megszokottá vált. Egyik vasárnap azonban egészen különlegessé lépett elő a gesztus.

Az istentisztelet után egy fiatalember lépett hozzám.

– Elnézést tiszteletes úr, mit tetszik csinálni a virágjával? 
Először azt sem tudtam, miről beszél, de aztán felfogtam.
– Erre gondolsz? – mutattam a gomblyukamba tűzött rózsára.
– Igen, mert ha úgyis el tetszik dobni, akkor szeretném megkapni.

Elmosolyodtam, biztosítottam, hogy megkaphatja a virágot, és könnyedén megkérdeztem mi a célja vele. A kislegény, aki tán tíz éves, ha lehetett, felnézett rám, és azt mondta:

– A nagyinak adom. Az anyukámék tavaly elváltak. Egyiküknél sem volt helyem, azóta nagymamámnál lakom. A nagyi olyan jó hozzám, finomakat főz, és gondot visel rám. Mindent meg tesz értem, hát legalább egy szál virágot szeretnék adni neki.

Amikor befejezte, alig tudtam megszólalni. A szemem megtelt könnyel, a történet egészen szíven ütött. Lehajoltam, kivettem a gomblyukamból a rózsát, és azt mondtam:

– Nézd csak, a szószék előtt ott az a nagy csokor. Minden héten másik család hozza a templomba. Vidd csak el a nagymamádnak, mert ő érdemli meg a legjobban!

A fiú utolsó mondatától végképp elérzékenyültem. Örökké emlékezni fogok a lelkendezésére:

– Milyen gyönyörű nap! Csak egy szál virágot kértem, és egész csokorral kaptam! 

(John. R. Ramsey tiszteletes)